https://wmn.hu/wmn-life/51069-kamaszokkal-a-tengeren–joco-bacsi-elvitte-az-osztalyat-nyaralni
Jocó bácsi nyolc hónappal ezelőtt elhatározta, hogy elviszi az osztályát a tengerhez. Nem sajnálta az időt, az energiát és a pénzt sem, hogy ez az álma teljesülhessen. Miután az osztályába sok olyan gyerek jár, aki nem engedhette meg magának anyagilag ezt a luxust, közösségi gyűjtéssel teremtette elő az összeg nagyobbik részét. Az álma teljesült. Balatoni József, alias Jocó bá képes beszámolója a horvátországi nyaralásukról.
Nyolc hónappal ezelőtt hatalmas célt tűztem ki magam elé
Szerettem volna kamaszokat elvinni a tengerhez, életre szóló élményt adva nekik ezzel. Hónapokig szerveztem, gyűjtöttem a pénzt arra, hogy megvalósítsam, amit elterveztem. Voltak benne felemelő pillanatok, és jókora mélypontok is. Amikor egy magánember adott háromszázezer forintot, akkor szóhoz sem jutottam. Ahogy akkor sem, amikor több hónapos egyeztetés után egy cég végül nemleges válasszal pattintott le, miután sokszor el kellett mondanom, mit is szeretnék. De mindez már a múlté, hisz június 27-én, hajnali hatkor 32 álmos, de annál izgatottabb kamasszal, két fantasztikus kollégámmal, barátommal, és Gézával, a remek sofőrünkkel elindultunk Horvátország felé.
Izgalmak az úton
Addig pedig háromszor ellenőriztünk minden papírt, hogy biztos mindenkinek meg legyen mindene.
Aztán jött a hideg zuhany, vagy inkább a forró: Székesfehérvár előtt kicsivel tömegbaleset volt az autópályán, így két órát álltunk egy helyben a tűző napon.
A busz gyorsan szaunává változott, úgyhogy a jármű kis árnyékában vártuk, hogy történjen valami. Nem voltunk idegesek, csak élveztük, hogy utazunk. Vagyis állunk. De együtt, egy utazás közben. A határon gyorsan átjutva egyre élénkebbek lettek a srácok, egyre jobban várták, mikor érünk már oda…
Aztán az utolsó alagút után egyszer csak elénk tárult a tenger
A maga csodálatosságával, végtelenségével. Hirtelen csend lett a buszon, majd izgatott zsizsegés. Igen, először meglátni a tengert tényleg nagyszerű pillanat. Ahogy az is, ha nézheted azt, amikor valaki először látja. A szállásunkon, Čižićiben Gabi és Sanyi már várt minket szépen rendezett apartmanokkal. Ők négy éve élnek kint, és szerveznek nyaralásokat magyaroknak. Zseniális szervezők, szuper emberek. Aztán egy percet sem vesztegetve, egy mezőn keresztül már le is vittem őket a tengerhez.
Ott jött az első igazán megható pillanat. Amikor önfeledt kamaszok életükben először belegázolnak a tengerbe, az beleég az ember lelkébe.
Csak álltam, és meghatottan, könnyes szemmel néztem őket. A pancsolás után visszamentünk vacsorázni: ízlelgették a csevapcsicsát, a grillhúsokat, és a sosem evett rákot. Én tanítottam őket, hogyan kell enni: én is itt tanultam meg két éve, de bevallom, nem szeretem. Viszont a diákokért mindent. Mindent is. Az első este hatalmas beszélgetések folytak, az út fáradalmai ellenére még hajnali kettőkor is mindenki nagyon élénk volt.
Másnap útra keltünk, és hajóval elindultunk az egyik kedvenc helyemre, Plavnik lakatlan szigetére
Útközben megálltunk, és beúszhattak a Love Cave nevű barlangba. Ott azért volt bennem egy kis para. Tudok úszni, de azért hosszabb távokat nem vállalok be, így én maradtam a hajón azokkal, akik szintén nem voltak elég bátrak ehhez a kalandhoz. Néztem, ahogy a többméteres vízben távolodnak a gyerekek a kollégáimmal. De hamar legyőztem a parát, bíztam bennük, hogy úgysem lesz semmi bajuk. Szerencsére nem is lett. Visszafelé kikaptunk egy kisebb bórát, a két-három méteres hullámok dobálták a hajónkat. Mindenki élvezte, én kevésbé, de ezen is túllendültem. Szóval ez a nap önmagam legyőzéséről szólt.
Voltunk még Rijekában, ami nem igazán úgy alakult, ahogy szerettük volna. A meleg és a fáradtság ellenére nem úgy viselkedtek, ahogy tőlük megszoktuk: nem figyeltek, nyavalyogtak. Igen, ilyen is van. Egy kis fejmosás, majd két óra pihenő után átbeszéltük velük a dolgokat, hogy ez így nem fog menni. Hatott. Éjfélkor mindenki ágyban volt. Várták, hogy körbemenjünk, váltsunk velük néhány szót, jó éjszakát kívánjunk nekik. Onnantól minden este ez volt a záróprogram.
Nagy lakli kamaszok nem aludtak addig, amíg be nem mentünk, el nem köszöntünk tőlük. Felnőttek, de gyerekek.
Ez pedig szuper. Voltunk még Šilóban a világítótoronynál, Dobrinjban, a Biserujka barlangban, Krk városában, Vrh-ben, Baškán, ettünk pekában sült húsokat és zöldségeket a sziget tetején, húsos bureket a tengerparton. És mindennap strandoltunk is, hol sziklák között, hol homokos parton, hol igazi beachen. Néha csak álltam a kollégáimmal, és néztük őket, ahogy szívják magukba az élményeket, a kultúrát, keresik a kagylókat, a tengeri sünöket, ugrálnak a magasból, fotókat készítenek.
Olyan jó volt látni őket így, együtt
Voltak feladatok is, négyfős csapatokban: kvíz, városban helyek megkeresése, szelfik készítése, versírás. A kedvenc feladatuk pedig az volt, hogy melyik csapat tudja a legkisebb értékű számlát bemutatni. Járták a várost, a boltokat: a nyertes csapat hét lipáért vett egy szelet szalámit a boltban.
Az egyik este aztán telítődtek: azt láttuk, hogy mindenhol lelkiző kamaszok mászkálnak, ülnek. Minket is bevontak, hol itt, hol ott ültünk és hallgattuk, ahogy kiöntik nekünk és egymásnak a lelküket. Minden táborban van ilyen este, itt sem maradhatott el a régi konfliktusok tisztázása, családi problémák felfedése, rég titkolt szerelmek bevallása. Mert a kamaszok ilyenek: tele vannak érzelemmel, szeretettel. És szerencsére ők ki is tudják mutatni, el is tudják mondani és meg is tudják élni. Ami egy ilyen csodálatos helyen még intenzívebb, még jobban megérinti az embert. Az utolsó este verssel és dallal búcsúztunk a szállásadóinktól.
Aztán egyszer csak elővettek egy csomagot. Benne egy kagylókkal körberakott karton, közepén kavicsokkal kirakott szívvel: a kavicsokon pedig minden diák monogramja. Nem tudom, mikor és hogyan, de megszervezték és elkészítették nekem emlékbe. Az út során nem először hatódtam meg.
Nagyon gyorsan eltelt ez az egy hét. A szigetet elhagyva ültem, és potyogtak a könnyeim. Megcsináltuk, megéltük együtt. Úgy, vagy még sokkal jobban, mint ahogy szerettem volna. Most, egy hét távlatából még mindig dolgozom fel az élményeket, ahogy ők is. Sokat beszélnek róla, mesélnek, képeket tesznek fel, videókat vágnak. Tele emlékkel, a szívükben a tengerrel, az együttlét örömével. Amikor Pesten kiszálltak, mindenki megölelt minket, és könnyes szemmel indultak el haza. Ahogy mi is. Értük, az élményért megérte minden nehézség. Sosem felejtik el, hogy ismerős és ismeretlen emberek segítettek nekik abban, hogy ez létrejöhessen. Ahogy én sem…
Balatoni József
