Édenkert, érintetlen természet! Így hirdetik a Brioni-szigeteket Horvátországban. Persze szó sincs itt érintetlenségről, ilyen talán nem is létezik a Földön. Főként nem az Adria eme partvidékén, ahol több ezer évre visszamenőleg látszanak az ember nyomai. Igaz, földi halandó nemigen tehette be ide a lábát. Különösen nem a titói időkben. A mindenható pártvezér legfeljebb előkelő vendégeket fogadott. Elzárt részei ma is vannak a szigetvilágnak, ám nagyobbik hányada látogatható, igen szabályozott körülmények között.
Autóval a Fazana nevű településig utazunk, itt próbálunk parkolóhelyhez jutni, ami csak több kör megtétele után sikerül. A kikötőből a nemzeti park tulajdonában lévő formás hajó óránként indul a Nagy Brionira. A szigetcsoport többi tizenhárom tagja – így a halat formázó Jerolim – legfeljebb csak körbehajózható. Főként Pulából, Rovinjból vagy Porecből érkeznek magánhajók, amelyeknek külön engedélyt kell kérniük erre. Nekik még azt is előírják, hogy a vízi alkalmatosságok motorját mekkora gázzal működtethetik. Az előírásokat szigorúan ellenőrzi a hatóság.
Miután leszurkoltuk a felnőttekre kiszabott nem kis összegű, személyenként majd 10 ezer forintos (220 kuna) hajójegyet a négyórás kirándulásra, fölszállhatunk a hajóra. Negyedóra sem kell, máris a szigetre érünk. Itt idegenvezetők várnak ránk szokásos módon, kezükben táblával az általuk beszélt nyelvvel. A világnyelvek mellett a horvátot is választhatjuk. A hely ismerői önállósíthatják magukat, elektromos kisautót vagy biciklit bérelve járhatják be a környéket. Kísérőnk azonmód a lényegre tér, mondván: a vidék a korai bronzkor óta lakott. A 1. századból való Villa rustica például az egyik legjobban megőrzött római kori építmény Horvátországban. Akár ki is bérelhetnénk, ha lenne elegendő pénzünk hozzá. Akad, akinek van, mint ahogy az évszázadok, évezredek alatt mindig is voltak, akik megengedhették maguknak az itteni luxust.
Nem kerül pénzbe, csak időbe, hogy útba ejtsük a római istenek, Vénusz, Neptunusz és Jupiter tiszteletére emelt templomok romjait, akárcsak Robert Koch Nobel-díjas tudós márványba öntött hermáját, aki azzal érdemelte ki az utókor tiszteletét, hogy az osztrák tulajdonos, Paul Kupelwieser felkérésére segített az akkoriban dúló, szúnyogok által terjesztett malária felszámolásában. Több tehetős tulaj után a 19. század végén az osztrák gyáriparos, Kupelwieser 1893-ban nyári lakot épített magának és az előkelőségek fogadására. Luxushotelek, vendéglők, kaszinók, yachtkikötők nőttek ki a földből. Az osztrák riviérának is nevezett tengerpart csak burzsoák és arisztokraták által megfizethető szigetté vált.
Az egykori kommunista diktátor, Josip Broz Tito keresve sem talált volna jobb helyet magának: a partizánévek nélkülözése után a fényűző Brionit nézte ki nyári rezidenciának. És hol másutt, mint a bizánci castrum mellett építtetett villát magának 1953-ban, elnevezve azt fehér háznak. Itt töltötte ideje nagy részét, krónikások szerint az esztendő felét. Innét kormányzott, rendezkedett mások sorsa felett. Vasmunkás (lakatos) lévén, még műhelyt is kialakított magának, nyilván tengerre néző panorámával. A misztikus nyaraló a világpolitika folyására is hatással volt, benne foglaltatik a 20. század második felének egész jugoszláv történelme. 1956-ban itt tette le az el nem kötelezett országok mozgalmának alapját Tito, Nehru indiai miniszterelnök és Nasszer egyiptomi elnök. Később, 1995-ben a horvát vezérkar, Tudjmannal az élen itt döntött a Vihar (oluja) nevű hadműveletről, amelynek során felszabadították a szerbek által 1991 óta megszállt területeket. S ami Magyarország fájó pontja: a szigeten találták ki nekünk Kádárt ’56-ban. Történt, hogy az 1956-os forradalom napjaiban Hruscsov Brionira repült, a házigazda áldását kérve Magyarország lerohanásához. Ahogy Nyikita Szergejevics később visszaemlékezett: olyan vihar közepette szállt le repülőgépével, hogy hasonló halálfélelme még a második világháború alatt sem volt. Mivel a jugók elnöke tartott a forradalom továbbterjedésétől, igencsak engedékenynek mutatkozott, mindenbe beleegyezett, amiért cserébe azt kérte moszkvai vendégétől, hogy ne a keményvonalas Münnich Ferenc legyen a magyar kommunista párt vezetője, hanem Kádár János. És mit ad a sors: a háttéralkuról mit sem sejtő Nagy Imre a forradalom leverése után épp a jugoszláv nagykövetségen kért menedékjogot.
Úgy tűnik, itt még minden Titóra emlékeztet. Külön kiállítást szenteltek neki több teremben. A látogató rossz érzését az sem halványítja el, hogy a képek százain látjuk, ki mindenki, milyen nevezetes személyiségek fordultak meg e helyütt. Többnyire kiválasztottak, kormányfők, koronás fők nyaraltak, pihentek, netán dőzsöltek a fehér házban vagy valamely pazar villában. Ahogy kísérőnk megjegyzi: a világ vezető politikusainak a harmada vette erre az útját szűk harminc esztendő alatt. E sokadalom kitartott a vezér halálig, ugyanis ahogy a horvát köztelevízión most vetített dokumentumfilm-sorozatból tudható: belgrádi temetésén több mint kétszáz delegáció vett részt, amiből 129 hivatalosnak számított, állam- és kormányfőkkel az élen, avagy éppenséggel királyi, hercegi képviselettel.
(Folytatjuk)
